Újra Adrienn osztja meg velünk kétgyermekes élményeit, ma egy ausztriai bababarát hotelbe kalauzol el minket. Ha van kedved, Te is írd meg történetedet, küldd az info@dokimami.hu-ra.

 A kistesó az évzáró napján született, pont akkor, mikor a nagyobbik számára elkezdődött a nagy nyári VAKÁCIÓ! 

Persze tudtuk, hogy azon a nyáron elmarad a szokásos tíz napos – két hetes családi nyaralás, a sok közös úszással, biciklizéssel, kirándulással együtt. Augusztusra azért becsempésztünk egy néhány napos kikapcsolódást, nagymama-kísérettel megerősítve. Az akkor nyolchetes Flóra gyakorlatilag észre sem vette, hogy elutaztunk és nem otthon vagyunk. Éjjel-nappal 2-3 óránként szopizott, közben a friss levegőn, a kellemesen meleg nyárvégi időben sokat sétáltunk vele, ő pedig két alvás közben békésen szemlélte a környezetét.

Lassan közeledik a következő nyár, és mi egy ideje már törjük a fejünket, menjünk-e együtt nyaralni, vagy nem; ha igen, hova és hogyan. Tanácstalanságunkat egy hosszú hétvégés próbapihenéssel igyekeztünk eloszlatni.

Elutaztunk tehát a közeli Ausztriába, az általunk korábban is ismert és szeretett Sonnentherme fürdő egyik partnerszállodájába, amelyiknek a négy csillagja mellett öt vigyorgó Smiley is tanúsította gyerek- és családbarátság. Volt is itt minden, amit a szülők kívánhatnak gyermekeiknek: babakád, babaágy, bébiőr, külön fürdőköpeny a gyerekeknek, kapucnis fürdőlepedő a bébiknek, gyerekprogramok, mosolygós gyerekfelügyelők, a szokásos játszószoba mellett külön családi játszóhelyiség és dühöngő játszóház csúszdával, labirintussal, külön baba- és gyerekbüfé, kinti játszótér, komoly kerékpárflotta minden korosztálynak, egyszóval szinte minden, akárcsak otthon. Gondolná az elkábított szülő. A babák persze pontosan tudják, hogy mindez a legkevésbé sem pótolja az ő életükben még legfontosabb dolgot: az otthont.

Mert a mi élénk és érdeklődő 9 hónapos Flóránk lubickolt a nyüzsgésben, a sok látnivalóban, minden gyereknek és felnőttnek hatalmas mosolyokat küldött és babanyelvén fáradhatatlanul üdvözölt mindenkit, akivel csak találkozott. Együtt fürdött a nagytesóval a kismedencében, nézte a nagymedence partjáról, hogy apa és Virág hogy ugrálnak a hullámok között, és ő is ugyanezt tette a babakocsijában – víz és hullámok nélkül ugyan -, de töretlen lelkesedéssel. Minden étkezésnél imádta, hogy olyan sokan eszünk egyszerre, ahányan otthon még sosem. És mi mindezek után azt hittük, belefárad a sok élménybe, és ha napközben nem is tudtuk alvásra bírni, majd éjszaka alszik egy nagyot.

De sajnos, ahogy nappal is az volt a baj, hogy nagybabánk sehol nem lelte a szokásos otthoni kis kuckóját, ahol azért egy félórácskára meg szokott pihenni napközben a sok tennivaló között és éjszaka is el-elpihent legalább 3-4 összefüggő órára, ez a megszokott hely hiányzott neki az éjszakai pihenéséhez is.

Itt viszont minden alvóalkalmatosság újdonság volt a számára, a babaággyal, a babakocsival is sok ismerkednivalója volt, az élményfürdőben a babás-mamás szoptatóhelyiség és a babáknak kialakított pihenőszoba is sokkal érdekesebb volt neki annál, hogy alvásra csábítson.

Így aztán a második napon az egész család sokkal fáradtabban ébredt, mint ahogy előző nap lefeküdt. Addigra már két csapatra oszlottunk. Apa és az idősebbik gyermek sokat fürdött, csúszdázott, játszóházban játszott; mi pedig Flórával határozottan törekedtünk a nyugodt körülmények kialakítására, és kizárólag az volt a programunk, hogy ha két-három órás kitartó próbálkozás árán is, de sikerüljön álomba szenderülnünk.

Mondanom sem kell, fenti tapasztalatok birtokában egyértelmű döntést hoztunk a nyári szabadságunkkal kapcsolatban. Mégpedig azt, hogy az egyszerűség kedvéért már itthon két csapatra oszlunk, és míg a nagymamák vigyáznak Flórára, addig mi hárman elutazunk néhány napra Virággal, sőt, még azt is megkockáztatjuk, hogy mindkét gyermeket a mamákra bízzuk, és engedélyezünk magunknak kettesben is két nap pihenést.

Aztán ha egyik fiatalos nagymamának sem szaporodnak meg az ősz hajszálai, mire hazaérkezünk, akkor beleférhet a nyárba több ilyen rövid kiruccanás is, Flóra pedig kedvére pihenhet és játszhat itthon, hiszen vele ennél jobbat nem tehetnénk.

Ismét Adrienn osztja meg velünk hogyan is alakul Flóra kalandos mozgásfejlődése. Ha lemaradtál volna az előzményekről, kattints ide. Köszönjük Adrienn. Ha van kedved, Te is oszd meg velünk a sajátodat (küldd az info@dokimami.hu-ra)

Sok változás történt nálunk mozgásfronton a közelmúltban.

Először is a facebook-os izgő-mozgó kisfiú rendszeres vendég lett nálunk, és látogatásai hathatósan elősegítették Flóra mozgásfejlődést.

Továbbá heti egy alkalommal mi is eljárunk csoportos babatornára. Mielőtt elkezdtük az intenzív sportot J, azért elmentünk ugyanide egy gyógytornász által végzett állapotfelmérésre. Mert anyai ösztön ide, vagy oda; megnyugtató, ha egy hozzáértő szakember is megerősíti elfogult anyai véleményünket.

Az állapotfelmérésen Flóra számomra is meglepően fürgén izgett-mozgott, kicsit sem háborgott a hason fekvéstől, sőt még gurult is néhányat jobbra-balra.

Meg is kérdezte a gyógytornász néni, hogy tulajdonképpen mi a baj? Mondtam, hogy az égvilágon semmi, csak gyanítom, hogy gyermekünk kissé lusta.  „De Anya! Lusta gyerek nincs. Flóra keveset van hason, nem kitartó, így nem elég erősek a hátizmai. Suta a mozgása, mert nem gyakorol eleget.”- hangzott a nem kevésbé elfogult szakértői magyarázat. Tehát lusta, jegyeztem meg újra, most már csak magamban. J

Aztán megkezdtük a közös tornát. Az első foglalkozásokon kitartóan mondókáztunk és igyekeztem tartani a fonalat a gyorsan egymás után következő gyakorlatok alatt.

Aztán Flóra kezdte magát egyre otthonosabba érezni. És egyre inkább előjöttek olyan rá nagyon is jellemző tulajdonságai, mint a ráérős szemlélődés és az „azt csinálom, amihez éppen kedvem van”-viselkedés.

Így felfokozott figyelemmel nézte tornázó babatársait, és nagyon érdekesnek tartotta őket. Tette mindezt a szőnyegen hasalva, vagy kényelmesen oldalra fordulva, könyöktámaszban. A kezdéskor eljátszott „Süti, süti pogácsa” és „Csip, csip csóka” még nála is belefért a tűréshatárba, sőt még azt is hagyta, hogy a lábait hajlítgatva énekeljek neki, miközben ő hanyatt fekszik.

Aztán amikor behajlított lábaimról lelógatva csipeszt kellett volna szedegetnie a nadrágom száráról, vagy keresztirányú felülésekkel kivennie a számból ugyanezt, akkor már nem sikerült túlságosan tűzbe hoznom. Jól elszórakozott rajta, ahogy csipesszel a számban zümmögöm a nevét, majd ő is betömött valamit a saját szájába és úgy nézegette a többieket.

Természetesen az olyan passzív tevékenységeknél, mint a pörgetés, hintáztatás, nem háborgott, sőt rendületlenül vigyorgott. Azon ugyan kicsit megsértődött, mikor a fejjel lefelé való himbálás után neki kellett volna letennie a két kezét, hogy ne az arcára érkezzen a szőnyegre, de néhány próbálkozás után azért megtette.

Ami még mindig mélységesen felháborítja, az az, ha kislabdát teszünk a mellkasa alá, térdeimmel összefogom a lábait, hogy ne csússzanak szét, miközben neki felemelt fenékkel, kezeire támaszkodva mászást elősegítő mozdulatokat kellene végeznie.

Itthon viszont kifejezetten megtáltosodott. Mióta száműztük az üveglapos!, éles sarkú asztalt a nappali közepéről, megnőtt a mozgástere. A játszószőnyegét is lecseréltük habtapira, mert a tárgyakat úgy szerezte meg találékony babánk – ha a családtagok kiabálással való feltüzelése már nem működött -, hogy megmarkolta a szőnyegét és a rajta lévő játékokat odahúzta magához. 

Tegnap már határozott kúszómozdulatokat véltem felfedezni nála! Hiába, az újságpapírért és azért, hogy a szőnyegről lemászva a kövön tudjon kalapálni a fajátékokkal, mindent megtesz ez a gyermek. Öt másodperc elég neki, hogy a 2×3 méteres szőnyegről lemászva a kanapé alá vagy a kőre guruljon és ott békésen elszöszöljön. 

            A babaúszáson meg kifejezetten vízicsibeként viselkedik. Úgy paskolja a vizet, hogy a nagytesó csak úszószemüvegben bír megmaradni mellette. Igaz, hogy amikor Flóra babánk úgy gondolja, hogy ő most pihen, akkor angyali nyugalommal belehajtja a fejét a vízbe és az orrával szántja a habokat. Valószínűleg úgy gondolja, hogy majd mi veszünk levegőt helyette is. Nagyon értékelem ezt a végtelen bizalmát a szülei iránt!

            Úgy érzem, egyre közeledik az idő, amikor visszasírjuk ezt az időszakot és felértékelődnek majd azok a percet, amiket korábban Flóra csendes lustálkodással és szemlélődéssel töltött! J

Újra sztori szerda. Ma megint Adriennek köszönhetjük, aki emeséli mire is jó a hétvége kétgyerekeséknél Ha van kedved, írd meg Te is a történeteteket (küldd az info@dokimami.hu-ra).

Eminens kisdiákként úgy gondoltam, hogy a hétvége azért két napos, hogy a szombaton elfelejtett leckét vasárnap még megírhassuk.
Kicsit később, a gimiben felülírtam ezt az elméletet, akkor a szombati buli után kellett a vasárnap a regenerálódáshoz; egyetemista koromban némely évfolyamtársamnak ez még kevés is volt a kijózanodáshoz.
Aztán dolgozó ifjú titánokként párommal megtapasztaltuk, milyen jó két napra kiszállni az ambiciózusan épített karrier-mókuskerékből, és titokban kicsit otthon lazítani.
Egy-gyermekes házaspárként már csak férjem ragaszkodott makacsul a hétköznapok és hétvégék változó rendjéhez, a gyermekükkel otthon lévő anyukáknak – bizton állíthatom – teljesen mindegy, hogy hétfő van vagy szombat. Annyi talán a különbség, hogy a drága gyermek, legyen akár egy hónapos, akár két éves, különös érzékkel hétvégi napokon legalább fél, de inkább egy órával korábban kel a megszokottnál. Valószínűleg azért, hogy a végre otthon lévő apával minél több időt tudjon tölteni.
Mióta két gyermekünk van, az előbbi értelmezések mind, mind okafogyottá váltak. Mert leckénk az ugyan már nincs, vagy inkább soha nem fogy el (értsd: gyermeknevelés, bevásárlás, mosás, főzés stb.). Buli az szintén nincs, vagy ha van is, csak szolidan, mert a másnapi regenerálódás, esetleg kijózanodás! lehetősége kilőve. Karrier-mókuskerék nekem jelenleg nincs, de a páromét építgetjük nagy lelkesen (értsd: feleség, mint stabil háttér!!!!).
Akkor minek is nekünk a hétvége, főleg minek nekünk rögtön két nap?
Rájöttem, hogy pontosan a kétgyermekes családok számára van ez így kitalálva. Az első napra szervezzük az egyik gyerek családi programját, a másodikra a testvéries egyenlőség jegyében a másikét. Mi szülők pedig megtaláljuk mindkét eseményben a pihenés-buli-kikapcsolódás hármas egységét, hogy mi sem maradjunk ki a jóból!
Nálunk ez egész pontosan úgy néz ki, hogy szombaton babaúszunk, mégpedig családilag. Reggelizés után, bevásárlás és ebédfőzés közben összekészítem az egész család fürdőscuccait (legutóbb csak apa papucsa maradt ki a táskából, ami egészen jó eredménynek számít!), majd ügyelve rá, hogy a kicsi eleget aludjon, időben ébredjen, jól egyen, és közben a család is megebédeljen, kora délután elindulunk úszni.
Mivel sikerült találnunk egy családbarát babaúszást, ezért mi négyen úszunk, a kilencéves nagyobbiknak már nem kell ugyan megtanítani a merülést, viszont előszeretettel gyűjti a medence aljáról a babajátékokat, természetesen nem zavarva a többieket.
Mi pedig a párommal kellemesen ejtőzünk a langyos vízben, kihasználva, hogy a nagyobbik gyerek már magától, a kicsi kis rásegítéssel körülöttünk lebeg.
További pozitív mellékhatása a programnak, hogy a válogatós nagyobbik úszás után farkasétvággyal eszik, a rosszul alvó kisebbik pedig saját rekordját megdöntve másfél órát alszik.
Másnap a nagytesó kívánsága szerint töltjük a vasárnapot. A délelőtti koreográfia hasonló az előzőekhez, délután pedig alkalmanként játszóházba megyünk. Természetesen ide is családilag.
A csapat egyik fele ugrál, csúszdázik, labirintusban mászkál, falat mászik: a másik fele játszószőnyegen fekszik a kicsi mellett, mintha felügyelne, pedig csak pihen! Mondanom sem kell, hogy ilyenkor a babafelügyelet a kapósabb szülői feladat, de igazságosan beosztjuk a gyerekeket egymás között a párommal.
Hát így fáradunk el és pihenjük ki magunkat egyidejűleg a hétvégéken, hogy a hétfőt mindenki feltöltődve kezdje a szokásos mókuskerekében!

Újra sztori szerda, ahova bármelyikőtök küldhet kedves-tanulságos történetet, amivel anyatársait segítheti, vidíthatja…Most újra ”Flóraanyu” jelentkezik, aki bevezet minket a kétgyerekesek visztontagságos világába.

íme a történet:

Kisebbik gyermekünk nagyon nyugtalan alvó.

Gyakran előfordul, hogy délutánig alig alszik valamit. Ha a „megyünk a nagyobbikért az iskolába, meg kicsit sétálunk a pékségig, vagy nagyot gyalogolunk otthonról az iskoláig és haza” – programsorozatba nem sikerül becsempésznem legalább húsz perc alvást, akkor katasztrofális lehet az esti fürdetés időszaka, pedig hétköznap a gyerekek fürdőszobája az egyetlen hely, ahol közösen eltöltünk fél órát, mielőtt még jó esetben szépen sorban álomba merülnek a családtagok.

Szóval aznap délután éppen alváspara volt. De szerencsére mire kocsival legurultunk az iskoláig, kislányunk békésen szuszogott mellettem az autóban.

A nagyobbik gyermekkel volt egy megállapodásunk, miszerint ha nem lát engem az iskola bejáratánál kifelé jövet, akkor a napközben szigorúan kikapcsolt és kizárólag vészhelyzetekre magánál tartott mobilját beüzemeli, megcsörget és megbeszéljük a továbbiakat. Én a már jól bevált koreográfiának hála nyugodtan vártam az autóban a négy órát és gyermekem hívását, hogy megmondhassam neki, várjuk az iskola előtt, jöjjön nyugodtan. De a percek csak teltek, az a fránya mobil meg csak gépi hangon üzengetett nekem, miszerint a hívott fél nem elérhető. Negyed óra elteltével már lázasan vadásztam tekintetemmel a befelé igyekvő szülőkre, hátha találok ismerőst, akivel beüzenhetek a suliba.

Közben már felidéződött bennem egy gyerekkori emlékem, amikor is a szüleim egyszerűen az iskolában felejtettek. Az egyik azt hitte, hogy a másik megy értem, és fordítva. Valószínűleg ezt az élményt még nem sikerült kihevernem.

Lassan ott tartottam, hogy egy alvás mégsem lehet ennyire fontos, felébresztem a babát és felkutatjuk a tesót, mire végre felbukkant az elveszettnek hitt gyermek és egy éppen hazafelé igyekvő tanárnő még a zebrán is átkísérte.

Én lehúzott ablaknál integettem neki, örültem, hogy végre meglett, de kicsit furcsálltam a tekintetét. Mire mellénk ért, a maradék önuralmát is sutba dobva éktelen sírásra fakadt. Annyit még kivettem a szavaiból, hogy elveszett a mellénye, mielőtt még a kisebbik is rázendített hangos bömböléssel. Szegény kicsi álmából felriadva hőn szeretett nagy tesóját látta maga mellett hirtelen premier planban, ahogy fennhangon és nagy keservesen sír. Így aztán jobb híján ő is rákezdte teli torokból. És ez az a szituáció, amikor működésbe lépnek csalhatatlan anyai ösztöneink. Kocsiból ki, kicsit babakocsiba be, és visszamentünk együtt a suliba, mellényt felkutatni. Sajnos a kedvenc ruhadarab nem lett meg, de nagytesó már a gesztustól is megnyugodott, hogy látta, vesztesége milyen fontos mindenkinek. Ígéretet kaptunk portástól, takarító nénitől, hogy figyelmüket kiélezik az elhagyott, lila színű dolgokra, és félreteszik nekünk, ha találnak valamit.

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy nálunk még a jégcsapok olvadása is fájdalmas hiányérzetet hagy maga után nagyobbik gyermekünkben, hát még a kedvenc mellény elvesztése, ami egyszer csak szőrén, szálán eltűnik a folyosói fogasról.

Ezért is ért minket váratlanul, mikor egy csendes estén nyugodtan üldögéltünk együtt a nappaliban, ám egyszer csak a babakocsiból szívszaggató sírást hallottunk. Semmi más nem történt, minthogy a kitartó rágicsálás és nyálban áztatás hatására kisebbik gyermekünk már csak a babakeksz hűlt helyével szembesült, sem a kezében, sem a szájában nem lelte, hiába kutatott utána lázasan. Erre nagy bölcsen megszólalt a nagyobbik:

„Flóra, semmi nem tart örökké!” Majd mikor erre a kijelentésére az apjával egyszerre kaptuk fel meglepetten a fejünket, hogy pont tőle hallunk ilyen okosságot, még hozzátette: „Sajnos…!”

Folytatódik a sztori szerda, te is küldhetsz tanulságos történetet. Most egy szívbemarkolóan őszinte anya levelét olvashatjátok. A neveket a biztonság kedvéért megváltoztattam. Arra kérlek, ha van két jó szavad, ne tartsd magadban.

Kedves Enikő,

Először is szeretném megköszönni, hogy blogjának olvasója lehetek! A csecsemőgondozás témájában íródott sok hulladéktól „lépni sem lehet” a neten, így igazi öröm néha ilyen gyöngyszemre bukkanni. Akkor találtam Önre, mikor várandósságom gyanújára elkezdtem keresni a terhesség jeleit a neten, így mondhatom, hogy a kezdetektől az olvasója vagyok.

Többször eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer én is megírom a saját történetemet, de rendre elvetettem, mert hát nem vagyok egy billentyűzet virtuóz, meg hát miért traktálnék bárkit is a már hátam mögött hagyott nyűgjeimmel. Aztán a minap a kezembe akadt egy újságcikk, amiben arról olvastam, mi az az öt téma, ami ha szóba kerül, a nők rendre hazudnak, és menten letagadják, hogy részük volt benne. A botox kezelés, és más egyéb között ott díszelgett a terhesség utáni depresszió is. Elgondolkodtatott, hogy miért nem beszélünk erről. Vajon jól van-e így? Két hónapja, amikor azt éreztem, menten megroppanok, és kétségbe esetten kerestem a egy halvány kapaszkodót a netet bújva, miért nem találtam egyetlen, az enyémhez hasonló történetet sem? Így most, Lilim reggeli szundítását kihasználva nekiveselkedek a saját történetem megírásának.

Tavaly január elsejétől állt a zászló. Ez volt a kitűzött legkorábbi dátum a gyermekvállalásra, mert a házi költségvetés számításai szerint ekkor engedhettük meg, hogy otthon maradjak a munkából, és összegyűjtsük azt a pénzt, ami fedezi egy gyermek érkezésének költségeit. Mások házimozira gyűjtöttek, mi gyerekre.

Mikor már három hete késett a havi vérzésem, nem aggódtam, hiszen máskor is történt már ilyen, ráadásul a hasam is görcsölt, mintha mindjárt meg akarna jönni. Miután beszámoltam a tüneteimről, a barátnőm rögtön elrohant egy terhességi tesztért. Hazavittem, leteszteltem, pozitív lett. Már abban a pillanatban megrettentem, pedig hát mi akartuk, hogy így legyen. Úgy gondoltam, még van időnk felkészülni rá lélekben is, hosszan vágyakozni a baba után, hogy amikor megérkezik, az legyen a lehető legnagyobb boldogságunk. Hiszen körülettem az emberek rendre éveken át próbálkoznak, sőt, van akinek a mesterséges megtermékenyítés is csak sokadjára hozott eredményt. Le voltam forrázva.

Már abban a szent pillanatban is éreztem, hogy ami előttem áll, az nem lesz egy egyszerű menet. Később a terhességem sem volt sima ügy, de ez egy másik történet lenne. Lényeg, hogy elkezdtem rá készülni. Elolvastam egy csomó könyvet, web oldalt, hogy mit vegyek meg, hogy hogyan készüljek a gyerek érkezésére, és persze már azt is tudtam, hol fogom altatni, hogyan fogom szoptatni (már a könyvből kiválasztottam a kedvenc pozíciómat!), milyen lesz a gyerek napirendje. Éppen csak iskolát nem választottam neki. Hiába, én egy ilyen „semmit nem bízok a véletlenre” emberke vagyok.

Novemberben megszületett Lili. A szüléssel kapcsolatos félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, úgy tűnt minden rendben van, elérkezett a hazamenetel ideje. Apát már elküldtem a hazamenős holmikért, amikor a vizitnél kiderült, hogy nem mehetünk.

Ekkor ejtettem az első könnycseppet anyaként. Kiderült, hogy kislányom annyira besárgult, hogy a normál érték háromszorosát produkálja, így kizárt, hogy hazamenjünk. Megrémültem, hogy valami baja lesz. Idegrendszeri szövődmények…hiszen erről olvastam… Így Lili ment a kék fény alá, én meg vissza a kórterembe, majd megkezdődött a szoptatási tervem aláaknázása. Ugyanis alig kaptam vissza a babámat, aki a sárgaságtól olyan fáradt volt, hogy 5 perc szopi után elaludt, így persze nem evett eleget, de nem próbálkozhattunk sokat, mert menni kellett a fény alá. Már itt elkezdődött a hozzátáplálás. Aggódó anyaként az orvosi személyzetre bízva magam, nem is tudtam minek engedek így teret. A sárgaság az intenzív küzdelem hatására, elég gyorsan múlásnak indult, így hamarosan hazamehettünk.

Otthon rendíthetetlenül igyekeztem szoptatni, de a tejem nem hogy több lett volna, egyre csak apadt. Annyira igyekeztem! Jobb mell, bal mell, mérlegelés, tápszeres hozzátáplálás, fejés, pelenkázás, köldök kezelés, kitartó sírás, majd nagy nehezen alvás az ölemben…majd mindez elölről. Nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Annyira akartam, hogy sikerüljön! Akkor ébredtem rá, hogy ez így nem mehet tovább, amikor az előszobában összecsuklottam. Minden porcikám segítségért kiáltott, de nem volt kihez szólnia. A növényeim kipusztultak, ellenben a porcicák szaporodtak az otthonomban.

Kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt elszúrtam. Nem volt könnyű. Amikor már csak egy nagyon kevés tejem volt, és azt kínáltam oda Lilinek, ő rácuppant a cicire, majd egy percen belül sírva fakadt. Tartottam az ölemben és zokogtam. Úgy éreztem magam mint Petőfi Apostolában Szilveszter felesége, aki üres mellét kínálja csecsemőjének. Belegondoltam, hogy ha nem lennének ilyen szuper tápszerek, az én Lilim is az ő babájának sorsára juthatott volna. Mert az anyja elszúrta! Még alig jött a világra, de máris mekkorát vétettem ellene! Nagyon magam alatt voltam. Éjszakánként, mikor már mindenki aludt, bámultam a mennyezetet és sírtam. Majd amikor megelégeltem, kiültem a számítógéphez és önmarcangolásképpen a szoptatásról olvastam. Bár már elfogadtam, hogy így esett, de még most is potyognak a könnyeim.

Mindezek mellett Lilim nagyon sírós baba volt. Természetesen ezen probléma megoldásában is igyekeztem hasznosítani olvasmányaimat, és sajnos megfogadtam a kéretlen „jó tanácsokat” is, hiszen szemlátomást a magam feje után nem mehetek, mert azzal csak bajt csinálok. A legnagyobb gondot az okozta, hogy csemetém nem igazán akart aludni. Az evésbe ugyan belealudt, de ennek híján sehogy sem ment. És itt jött a második legnagyobb vétkem. Megpróbáltam megtanítani egyedül aludni. Isten bocsássa meg letettem szegényt, hogy no, most alvás lesz, ha sírt megvigasztaltam, majd  megint letettem. Ennek persze órákig tartó sírás lett a vége. Éreztem, hogy az idegeim egymás után pattannak el. Kínomban már kiabáltam vele, ami aztán nagy segítség egy csecsemő altatásában, de egyszerűen nem tudtam máshogy megszabadulni a stressztől. Aztán persze elszégyelltem magam, magamhoz vettem, és kemény küzdelem árán elaltattam. Egy napon azt mondtam elég! Márpedig itthon rend lesz, mint a nagykönyvben, mert ezt én így nem bírom tovább. Kitartóan 9 órán át próbáltam A Módszer szerint altatni a gyereket. Nem ment, de végül mégis elaludt. Másnap reggel ébredt. Annyira kifáradt, hogy átaludta az éjszakát, még enni sem kelt fel. Mikor ránéztem az órára és láttam, hogy a gyerek még mindig ott van, ahová este tettem, megrémültem. Felkaptam, hogy ugyan lélegzik-e még. Hála Istennek nem volt baja csak aludt.

Aznap letérdeltem az Anyatermészet előtt. Az individualista, teljesítmény orientált társadalom anyukája feltette a kezét és lehajtotta a fejét. Pokolba az összes „majd én megmondom a tutit” könyvvel – gondoltam. Az anyai önbecsülésem morzsáját is atomjaira szedték! El nem tudok képzelni borzalmasabbat, mint amikor a csemetém már annyira sír az ölemben, hogy levegőt is alig vesz. Én, az anyja pedig próbálom megvigasztalni, mindhiába. Sokszor megéltem ezt, és mindannyiszor vele együtt zokogtam.

Még mostanában is elejtek néha egy-egy könnycseppet. Pedig Lilim azóta is karban alszik el. Elsírom magam, mikor éjjel felébred, majd a megnyugtatásommal mosollyal az arcán alszik el mellettem. Majd könnyeimet letörölve hozzá hajtom a fejem, beszívom hajának baba illatát és vele alszok én is.

Ma már minden kínom a múlté. Kislányom kacarászó, vidám teremtés, akitől annyi szeretet kapok, hogy a hajdan volt depressziós hangulatom végleg elszállt. Ám ezt a legelején, amikor azt kívántam, bár elvinné a háztól végre valaki, nem láthattam. Annyira magam alatt voltam, hogy már azt fontolgattam feladom. De ha így döntöttem volna, ma reggel nem ez a kép fogadott volna: Lili kinyitja hatalmas gomb szemeit, majd amint meglát, teli szájjal vigyorog, úgy, hogy kiviláglik fogatlan kis ínye. Jó reggelt Drágaságom! – mondom. Mire jön a válasz: háguuu! Fordítok: Jó reggelt anya! J

Talán, ha valaki, aki hasonló helyzetben találja magát, mint én, elolvassa ezt a történetet, erőt merít belőle. Nem véletlen, hogy a nehéz időkről senki sem szívesen beszél. Ki ne szeretne Tökéletes Anyja lenni gyermekének! Én most ezzel a történettel a lelkemet tettem ki az asztalra, így kedves olvasóm, ne ítélkezz keményen a vétségeim felett!

 Üdvözlettel,

Kiss Andrea

 Újra sztori szerda. Te is küldhetsz történetet, ha van kedved. A mai aranyos történetet újra ”Flóraanyu”-nak köszönhetjük (Varga-Horváth Adrienn). íme:

3-4 hónapos lehetett a babánk, amikor még mindig nagyon zaklatottan teltek az éjszakáink. Voltak időszakok, amikor a tízperces szundikálásokat is beszámítva összesen 4-5 órát sikerült aludnom egy éjszaka, az este kilenctől reggel hétig terjedő időszakban. Történt egyszer, hogy a ki tudja, hányadik etetés után, fél négykor egy órán át próbáltam visszaaltatni tartósan ellenálló babánkat, és amikor azt hittem, hogy végre elaludt, öt órakor újra babasírásra riadtam pár perces alvás után.
Párom ezt az éjszakát nagyrészt alvással töltötte, mert próbáltam zárt ajtók mögött tartani éjszakai küzdelmeinket Flórával. De ő is érzékelhette, hogy kritikus a helyzet, mert félkómás állapotban öt órakor annyit sikerült mondanom, hogy „Betelt a bérletem!” és aludtam tovább. Ezt máig sem tudom, hogy értettem, de annyit még felfogtam, hogy férjem azonnal realizálta, hogy kritikus a helyzet, felkelt az ágyból és némi ágynemű kíséretében áthurcolkodott Flórához.
A következő emlékképem hét órára tehető, amikor hosszú idő óta először magamtól ébredtem fel, miután sikerült két órát egyhuzamban végigaludnom.
A család utólagos elbeszélése szerint ennél jobban nem is időzíthettem volna a felkelésem, bár az előzményekről mit sem sejtettem.
Történt ugyanis, hogy Flóra szobájában békésen szendergett a baba és apukája, mikor nagyobbik gyermekünk reggel hét óra tájt fojtott hangon, szolidan rákezdte az ágyában szokásos reggeli mondókáját: „Felébredtem, kérek kakaót!” Ő ugyanis akkoriban minden reggel, amíg erre a bűvös mondatra választ nem kapott valamelyikünktől, addig kitartóan feküdt az ágyában és ismételgette egyre hangosabban a kérését.
Apukája félálomban azonnal fel is mérte a helyzetet, azt viszont elfelejtette, hogy ezúttal a babaszobában alszik. Ezért amikor jó hangosan átszólt Virágnak, hogy mindjárt jön, csak ne ébressze fel Flórát, kisbabánk természetesen keservesen felsírt az ágyában, ezúttal az őt oly gondosan elaltató apukája által felkiabálva.
Én arra a csendéletre ténferegtem ki a hálószobánkból, ahogy Flóra piros szemekkel apukája kezében hunyorog, Virág mellettük pizsamában toporog, s mindezt még megfejelte párom kétségbeesett ábrázata.
Apamentő belépőmet jobb időpontra nem is időzíthettem volna: megetettem Flórát, kárpótlásul, ha már felébresztettük. Eközben Virág megkapta hőn áhított kakaóját az apukájától, aki a nagy ijedtségre megjutalmazta magát reggeli kávéjával.

Újra indul a sztori szerda!!! Lehet történeteket küldeni, akinek kedve van. Egyrészt segíthetsz így másokon, másrészt segít az agybepunnyadáson is. Szóval, ha kedved van, bátran írd meg tanulságos történeteteket. Az újraindulást Varga-Horváth Adrienn, kétgyermekes harcedzett anyukának köszönhetjük, aki több kedves kis történettel lepte meg minap a postafiókomat. Erre a hétre ezt választottam. Mivel a mozgásfejlődésről van benne szó, ha van kedvetek olvassátok el az ehhez kapcsolódó régi cikkemet is: Mozgásfejlődés ellen való vétkek.

íme a történet:

Flóra nem az a kimondott játszószőnyeg-akrobata alkat.
Egészen addig, míg szilárd táplálékot nem kapott, hatalmasakat bukott. Állandóan tele volt a pocija tejjel, és még etetés után két órával is képes volt eláztatni a játszószőnyegét, ha hasra mertem fektetni.
Egyenesen utált hason lenni, így én sem erőltettem, ő sem szorgalmazta.
Nagy felfújt labdán gurigáztam vele, hogy azért erősödjenek a hát- és nyakizmai.
Négyhónaposan megnyugtatásunkra produkált egy átfordulást, félévesen pedig megmutatta, hogy hasról hátra és fordítva is megy neki, gondolom azért, hogy ne szekáljuk emiatt egymást túl sokat.
A kezeivel viszont bűvészeket megszégyenítően zsonglőrködik. A cumit úgy pörgeti az ujjai között, hogy alig tudom szemmel lekövetni. Imádja azokat a játékokat, amiken egy, ne adj isten több címke van. Addig ügyeskedik, amíg a címkét két ujja közé nem csippenti és a szájába nem teszi. Aztán megdicsőülten rágja, míg valami érdekesebbet nem talál.
Viszont még az ilyen érdekfeszítő játékokért sem hajlandó egy jottányit sem mozdulni a játszószőnyegen. Azaz helyzetet változtat, de helyet nem. Mint a növények!
Ellenben van egy nagyon jó módszere. Ami mindig beválik nála. Ha kiszemel valamit, amit nem ér el, először csak veszekszik vele. Aztán egyre hangosabban kiabál neki. És végül, amikor már a halláskárosodás alsó küszöbén járunk; a legközelebbi, azaz a leginkább veszélyeztetett családtag addig próbálkozik a játékokat Flóra kezébe adni, míg ő megkaparintva a hőn áhított dolgot, végre elhallgat.
Így ment ez mindaddig, míg meg nem néztem egy rövid videót egy több héttel fiatalabb ismerős babáról a Facebookon, aki mesterien kúszott, felült magától és úgy is tudott maradni percekig, sőt már majdnem mászott.
Ekkor előtört belőlem az anyai lelkiismeret, miszerint nem vagyok elég következetes, ezért Flóra mozgása nem kielégítően fejlődik. Aznap egész álló nap a földön voltunk vele, váltogatva a helyiségeket.  Ő nagyon dühös volt rám, annak ellenére, hogy ösztönzésül olyan játékokat is elővarázsoltam a szekrényből, amiket Virág, a nagytesó egy, sőt kétéves korában kapott. Mert ugye aminek babajáték kinézete van, vagy urambocsá’ tényleg az is, az a legkevésbé sem érdekes egy babának. Így játékmikróban melegítettünk műanyag halat, plüsskutyát tettünk kutyaólba és rácsuktuk az ajtót és hasonló érdekességek. Flóra tűrte egy darabig, majd hason fekve, fejét oldalra fordítva végigfeküdt a szőnyegen és a végén már fel sem nézett rám. Lehet, hogy azért, mert mindeközben csukott szemmel visított.
Megsajnáltam magunkat, meg már a tesóért is indulni kellett a suliba, úgyhogy betettem Flórát a babakocsijába, és amíg elkészültem, a címkés nyuszival játszott egy hang nélkül, mint a kisangyal.
Én pedig megfogadtam, hogy hagyom őt olyan ütemben fejlődni és azt csinálni, ahogyan ő szeretné!

Tegnap kaptam egy kedves levelet a fenti címmel, bearanyozta a vasárnap estémet, köszönöm:

Kedves Enikő!

 Veled ellentétben én szeretek írni. J

És a sztori-szerdáról már lecsúsztam ugyan, de úgy éreztem, a sok-sok okosnak hitt, de csalódással járó tanács után tőled végre hasznos információkat kapok. És ezt meg akartam köszönni.

Életünk eseményeit sokszor megörökítem egy-egy családi novella formájában, ebből aztán szívhez szóló ajándék kötetek szoktak kikerekedni családtagjaink számára.

A honlapoddal való megismerkedésem is egy ilyen novellába kívánkozott:

 Történt ugyanis, hogy nyolc év kihagyás után kistesó született nálunk, aki most már elmúlt hét hónapos. Szinte rögtön a pocakomban üdvözölhettem őt, ahogy elhatároztuk a párommal, hogy újból belevágunk a nagy kalandba.

De még ennyi kivárás után is felkészületlenül ért minket, amikor megérkezett közénk Flóra, mert az első hónapok bizony nagyon keservesen teltek. Pocakfájós, sokat síró babánk volt ő, mi pedig állandó kétségek között őrlődtünk, hogyan segíthetnénk. Közben nyolcéves, addig egyke nagylányunk is egyre erősebben harcolt a korábban csak felé irányuló szülői figyelemért.

Most már tudom, hogy sok probléma hátterében a bizonytalankodásunk állt, túl sokszor hallgattunk mindentudó nagyszülőkre; csalhatatlannak hitt, az interneten látszólag ingyen osztott, majd „ha teljeskörű megoldást akarsz és azt, hogy minden problémád azonnal megoldódjon, akkor már fizess is érte” csoda jótanácsokra. Persze eredménytelenül.

Szerencsére még mindig szoptatom Flórát, és ez sok nehéz helyzeten átsegített minket.

Viszont néhány hete már 1 – 1,5 órája ébredt éjszakánként és csak szopit akart, nappal pedig kizárólag kézben aludt el. Olyan kimerültek voltunk, hogy a férjem füldugóval, macskagyökér-altatóval aludt, én meg már nem mertem autót vezetni, mert egész nap csak szédelegtem. Ekkor rám találtak a „hathónaposan már át kellene aludnia az éjszakát” – rokoni intelmek, valamint a 2-3 napig hagyd sírni, a kiságyból vedd ki, tedd vissza; vagy szigorúan tilos kivenni, csak simogasd és vízzel itasd meg – jótanácsok. És ezt szajkózták a kisgyermekes barátok, valamint a szakkönyvek és az internet is.

Én pedig elhatároztam, hogy megcsináljuk! Ha másnak sikerült, nekünk miért ne menne. Persze napokig sírtam éjjel Flórával együtt, alig vártam, hogy legalább hajnal legyen, mert akkor már talán ér kivenni és megszoptatni, az talán már nem szabályszegés! J

Aztán amikor egy hét után sem történt semmi változás, maradtak az óránkénti-kétóránkénti ébredések, és szopi hiányában akár 2-3 órán át tartó éjszakai virrasztások, akkor a hetedik éjjelen hajnali két óra tájt fáradtságtól és álmosságtól alig látva rákerestem interneten „az éjszakai szoptatásról leszoktatás” címszóra, miközben kétpercenként mentem nyugtatni az akkor már újra egy órája bömbölő Flórát. És akkor bejött a www.dokimami.hu. Meg a bejegyzés, ahol leírtad, hogy tuti módszer márpedig nincs. Van számos lehetőség persze, de lehet, hogy nálunk egyik sem válik be. Főleg nem 2-3 nap alatt. Legalább hetek, hónapok hosszú türelme és fokozatossága kell hozzá. Különben meg nincs abban semmi rossz, ha szopik, rosszabb lenne, ha kétóránként pisilnem kéne kijárni.

Ezután még gyorsan elolvastam az ódát is, amit a szoptatáshoz írtál. Majd bementem Flórához, kivettem az ágyából és megszoptattam, ami elmondhatatlanul jólesett mindkettőnknek. Mikor visszamentem a szobánkba, a férjem félálomban hálásan rám nézett, és inkább mondta, mint kérdezte: „Megszoptattad?”. Aztán mindannyian nyugodt álomba szenderültünk.

Hát így nem szoktattuk le Flórát az éjszakai szoptatásról, aki azóta is fel-felsír álmában, de általában visszaalszik, és 3-4-5 órás periódusokban hagy minket kicsit többet pihenni. És így tanuljuk meg tőle mi, teljesítmény orientált felnőttek újra és újra, hogy az elfogadás sokszor nagyobb siker, mint a hőn áhítottnak hitt cél elérése!

Ha idáig jutottál, bizonyára végigolvastad, amit köszönök és minket is támogató munkádhoz kitartást kívánok:

Varga-Horváth Adrienn

Ma egy csodálatos szívszaggató történetet olvashattok Angyalkától egy Angyalkáról…Zsepit készítsetek, szükség lesz rá. (Ne feledd, ha neked is van egy történeted, írd meg nekünk. Ajándékod: A nehézlégzés 7  gyakori oka és otthoni teendők csecsemő és kisgyermekkorban című e-jegyzet)
A mi történetünk hasonló sok babára vágyó páréhoz,akik mindent megtennénk,megteszünk azért,hogy részese legyünk a csodának.

2006-ban kezdünk el vágyakozni egy babára, akkor még nem tudtuk, hogy ez az idő 3 év lesz!  2007 a reménykedéssel,majd a sorozatos problémákkal telt el. Kiderült, nincs peteérésem , ezt különböző gyógyszerekkel próbálták elérni, sikertelenül.  A sokadik alkalom után találtam egy diabetológust, aki kiderítette, hogy PCO-m van, amit az inzulinrezisztencia okoz. Kezelni kezdett és hónapra megmondta mire lesz peteérésem.  Ami ezután jött arra nem számítottunk, találtak egy daganatot a hasfalamban, ezt 2008 tavaszán kioperálták. A szövettani szerint ez jóindulatú, de kiújulásra és rosszabbodásra hajlamos volt, ezért 2 héttel az első műtét után újra a műtőasztalra kerültem. A lábadozás után a férjem vizsgálata és a petevezetékeim átjárhatósága következett 2008 nyarán.  Az eredmény elkeserítő volt: nála rossz spermakép plusz átjárhatatlan petevezetékek nálam. A tökéletes fogamzásgátlások voltunk. Ilyen háttérrel indultunk meddőségi centrumba az év augusztusában. Nagyon kedvesek voltak és nem áltattak: csak a lombikprogrammal van esélyünk. 2009 januárjára lettünk előjegyezve. Dühös voltam és csalódott,nagyon hosszúnak tűnt a fél év!
Aztán megbékéltem és elfogadtam a helyzetet. Éltük az életünket. Október elején jött a meglepetés: valami csoda folytán megfogant egy baba! Sajnos 3 hét boldogság után a már 10 hetes magzatunk elhalt és én újra kórházba és műtőasztalra kerültem. Borzalmas volt, hogy a szobában mellettem mindenki azért jött, hogy megszabaduljon attól, amire én és még oly sokan vágytunk!!!
Ilyen előzményekkel, félve és reménykedve vártuk a lombikprogramot, amit január közepén kezdtünk.
Minden rendben volt, 3 embriót ültettek vissza és 6-an lefagyasztva várják, hogy megszülessenek.  A 3 embrióból 2 tapadt meg!  Határtalanul boldogok voltunk!  Sikerült és egyszerre két babánk lesz! Sajnos a tizedik héten elhalt az egyik magzatunk, de a másik úgy döntött megszületik ! Nagyon-nagyon élveztem a várandósságot, boldog voltam és még sosem láttam magam ilyen szépnek! A terhességi diabétesznek és diétának hála plusz 6 kilóval mentem szülni! 2009 október30-án megszületett az édes gyönyörű babánk!!!!
Azért osztom meg a történetünket, hogy akik hasonló gondokkal küzdenek lássák: a legreménytelenebb helyzet is jól végződhet!
Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam e 3 év alatt elkeseredett, dühös, csalódott, hogy nem akartam ezerszer feladni! Dehogynem!  A szeretteim nélkül nem ment volna! Mindig erőt adtak és kirángattak a mélypontról! Elviseltek akkor is, amikor tehetetlenségemben őket bántottam, meg persze magamat! Köszönök nekik és az orvosaimnak mindent!!!!!!!
Remélem mindazok akik babára vágynak nálam sokkal egyszerűbben áldott állapotba kerülnek és megkapják életük legnagyobb ajándékát!
A kisfiunk most 9 hónapos, gyönyörű és nagyon kedves baba! Érte érdemes volt küzdeni!
Köszönöm a lehetőséget hogy megoszthattam veled, veletek a történetünket!

Angyalka mi köszönjük, hogy megosztottad velünk történeteteket. Sok boldogságot kívánunk Nektek!

Ezen a héten Henrietta osztotta meg velünk szoptatással, álhasfájással, téves diagnózissal kapcsolatos tanulságos kis történetüket. Nagyon köszönöm. íme a sztori:

Szeretném megosztani a történetemet másik anyukákkal, hogy tanuljanak belőle. 1 hetes kisbabám szopizott rendesen, mégis folyamatosan ordított. Egyre gyakrabban felébredt szopizni. Hasfájósnak tituláltuk, és adtunk neki infacol cseppet. Akkor is ment a sírás. Voltunk doktornőnél, látta a védőnő, mindegyik ráfogta, hogy hasfájós. A súlya elkezdett fogyni, és nem értettem, hogy miért. Aztán béreltünk babamérleget, és kiderült a dolog. Gyakran szopizott a picúr, csak mindig 10-20-30 ml-eket. Így mindig az előtejet kapta, ezért nem nőtt a súlya, és ezért sírt mindig, mert éhes maradt. Aztán nekiálltam piszkálni, így elkezdett egyre többet enni. 1 hét után a 10 ml-ből lett 100-120 ml. A súlya szépen megindult, és olyan, mint egy kis angyal. Eszik, aztán alszik. Hasznos dolog a babamérleg, sok minden kiderül így. És nem kell egyből hasfájósnak kikiáltani szegény gyereket, hanem meg kell keresni az okát, hogy miért sír.
Remélem ezzel tudtam néhány anyukának segíteni. Nekem a saját káromon kellett megtapasztani. 2 rossz hetünk volt így.

Nekem ez a történet is azt üzeni, hogy mi anyánk leginkább magunkra számíthatunk, ha a gyermekünkről van szó. Ezért kell minél többet tudnunk, és használni a józan paraszti eszünket, mert más nem biztos, hogy megteszi hellyettünk. A másik amire rávilágít, hogy az első néhány hétben-hónapban nagyon el tud húzódni egy-egy szoptatás, hamar kifáradnak a kicsik és bizony van, hogy 1,5 óráig is szopnak szünetekkel, pihenőkkel.

Ha Neked is van tanulságos történeted kérlek oszd meg velünk és cserébe küldöm A nehézlégzés (fulladás) 7 gyakori oka és otthoni teendők című e-jegyzetet.