Ne haragudj magadra! Nem te tehetsz róla! Bocsáss meg végre magadnak!

február 9th, 2011 § 26 hozzászólás

Folytatódik a sztori szerda, te is küldhetsz tanulságos történetet. Most egy szívbemarkolóan őszinte anya levelét olvashatjátok. A neveket a biztonság kedvéért megváltoztattam. Arra kérlek, ha van két jó szavad, ne tartsd magadban.

Kedves Enikő,

Először is szeretném megköszönni, hogy blogjának olvasója lehetek! A csecsemőgondozás témájában íródott sok hulladéktól „lépni sem lehet” a neten, így igazi öröm néha ilyen gyöngyszemre bukkanni. Akkor találtam Önre, mikor várandósságom gyanújára elkezdtem keresni a terhesség jeleit a neten, így mondhatom, hogy a kezdetektől az olvasója vagyok.

Többször eljátszottam a gondolattal, hogy egyszer én is megírom a saját történetemet, de rendre elvetettem, mert hát nem vagyok egy billentyűzet virtuóz, meg hát miért traktálnék bárkit is a már hátam mögött hagyott nyűgjeimmel. Aztán a minap a kezembe akadt egy újságcikk, amiben arról olvastam, mi az az öt téma, ami ha szóba kerül, a nők rendre hazudnak, és menten letagadják, hogy részük volt benne. A botox kezelés, és más egyéb között ott díszelgett a terhesség utáni depresszió is. Elgondolkodtatott, hogy miért nem beszélünk erről. Vajon jól van-e így? Két hónapja, amikor azt éreztem, menten megroppanok, és kétségbe esetten kerestem a egy halvány kapaszkodót a netet bújva, miért nem találtam egyetlen, az enyémhez hasonló történetet sem? Így most, Lilim reggeli szundítását kihasználva nekiveselkedek a saját történetem megírásának.

Tavaly január elsejétől állt a zászló. Ez volt a kitűzött legkorábbi dátum a gyermekvállalásra, mert a házi költségvetés számításai szerint ekkor engedhettük meg, hogy otthon maradjak a munkából, és összegyűjtsük azt a pénzt, ami fedezi egy gyermek érkezésének költségeit. Mások házimozira gyűjtöttek, mi gyerekre.

Mikor már három hete késett a havi vérzésem, nem aggódtam, hiszen máskor is történt már ilyen, ráadásul a hasam is görcsölt, mintha mindjárt meg akarna jönni. Miután beszámoltam a tüneteimről, a barátnőm rögtön elrohant egy terhességi tesztért. Hazavittem, leteszteltem, pozitív lett. Már abban a pillanatban megrettentem, pedig hát mi akartuk, hogy így legyen. Úgy gondoltam, még van időnk felkészülni rá lélekben is, hosszan vágyakozni a baba után, hogy amikor megérkezik, az legyen a lehető legnagyobb boldogságunk. Hiszen körülettem az emberek rendre éveken át próbálkoznak, sőt, van akinek a mesterséges megtermékenyítés is csak sokadjára hozott eredményt. Le voltam forrázva.

Már abban a szent pillanatban is éreztem, hogy ami előttem áll, az nem lesz egy egyszerű menet. Később a terhességem sem volt sima ügy, de ez egy másik történet lenne. Lényeg, hogy elkezdtem rá készülni. Elolvastam egy csomó könyvet, web oldalt, hogy mit vegyek meg, hogy hogyan készüljek a gyerek érkezésére, és persze már azt is tudtam, hol fogom altatni, hogyan fogom szoptatni (már a könyvből kiválasztottam a kedvenc pozíciómat!), milyen lesz a gyerek napirendje. Éppen csak iskolát nem választottam neki. Hiába, én egy ilyen „semmit nem bízok a véletlenre” emberke vagyok.

Novemberben megszületett Lili. A szüléssel kapcsolatos félelmeim szerencsére nem igazolódtak be, úgy tűnt minden rendben van, elérkezett a hazamenetel ideje. Apát már elküldtem a hazamenős holmikért, amikor a vizitnél kiderült, hogy nem mehetünk.

Ekkor ejtettem az első könnycseppet anyaként. Kiderült, hogy kislányom annyira besárgult, hogy a normál érték háromszorosát produkálja, így kizárt, hogy hazamenjünk. Megrémültem, hogy valami baja lesz. Idegrendszeri szövődmények…hiszen erről olvastam… Így Lili ment a kék fény alá, én meg vissza a kórterembe, majd megkezdődött a szoptatási tervem aláaknázása. Ugyanis alig kaptam vissza a babámat, aki a sárgaságtól olyan fáradt volt, hogy 5 perc szopi után elaludt, így persze nem evett eleget, de nem próbálkozhattunk sokat, mert menni kellett a fény alá. Már itt elkezdődött a hozzátáplálás. Aggódó anyaként az orvosi személyzetre bízva magam, nem is tudtam minek engedek így teret. A sárgaság az intenzív küzdelem hatására, elég gyorsan múlásnak indult, így hamarosan hazamehettünk.

Otthon rendíthetetlenül igyekeztem szoptatni, de a tejem nem hogy több lett volna, egyre csak apadt. Annyira igyekeztem! Jobb mell, bal mell, mérlegelés, tápszeres hozzátáplálás, fejés, pelenkázás, köldök kezelés, kitartó sírás, majd nagy nehezen alvás az ölemben…majd mindez elölről. Nem ettem, nem ittam, nem aludtam. Annyira akartam, hogy sikerüljön! Akkor ébredtem rá, hogy ez így nem mehet tovább, amikor az előszobában összecsuklottam. Minden porcikám segítségért kiáltott, de nem volt kihez szólnia. A növényeim kipusztultak, ellenben a porcicák szaporodtak az otthonomban.

Kénytelen voltam elfogadni, hogy ezt elszúrtam. Nem volt könnyű. Amikor már csak egy nagyon kevés tejem volt, és azt kínáltam oda Lilinek, ő rácuppant a cicire, majd egy percen belül sírva fakadt. Tartottam az ölemben és zokogtam. Úgy éreztem magam mint Petőfi Apostolában Szilveszter felesége, aki üres mellét kínálja csecsemőjének. Belegondoltam, hogy ha nem lennének ilyen szuper tápszerek, az én Lilim is az ő babájának sorsára juthatott volna. Mert az anyja elszúrta! Még alig jött a világra, de máris mekkorát vétettem ellene! Nagyon magam alatt voltam. Éjszakánként, mikor már mindenki aludt, bámultam a mennyezetet és sírtam. Majd amikor megelégeltem, kiültem a számítógéphez és önmarcangolásképpen a szoptatásról olvastam. Bár már elfogadtam, hogy így esett, de még most is potyognak a könnyeim.

Mindezek mellett Lilim nagyon sírós baba volt. Természetesen ezen probléma megoldásában is igyekeztem hasznosítani olvasmányaimat, és sajnos megfogadtam a kéretlen „jó tanácsokat” is, hiszen szemlátomást a magam feje után nem mehetek, mert azzal csak bajt csinálok. A legnagyobb gondot az okozta, hogy csemetém nem igazán akart aludni. Az evésbe ugyan belealudt, de ennek híján sehogy sem ment. És itt jött a második legnagyobb vétkem. Megpróbáltam megtanítani egyedül aludni. Isten bocsássa meg letettem szegényt, hogy no, most alvás lesz, ha sírt megvigasztaltam, majd  megint letettem. Ennek persze órákig tartó sírás lett a vége. Éreztem, hogy az idegeim egymás után pattannak el. Kínomban már kiabáltam vele, ami aztán nagy segítség egy csecsemő altatásában, de egyszerűen nem tudtam máshogy megszabadulni a stressztől. Aztán persze elszégyelltem magam, magamhoz vettem, és kemény küzdelem árán elaltattam. Egy napon azt mondtam elég! Márpedig itthon rend lesz, mint a nagykönyvben, mert ezt én így nem bírom tovább. Kitartóan 9 órán át próbáltam A Módszer szerint altatni a gyereket. Nem ment, de végül mégis elaludt. Másnap reggel ébredt. Annyira kifáradt, hogy átaludta az éjszakát, még enni sem kelt fel. Mikor ránéztem az órára és láttam, hogy a gyerek még mindig ott van, ahová este tettem, megrémültem. Felkaptam, hogy ugyan lélegzik-e még. Hála Istennek nem volt baja csak aludt.

Aznap letérdeltem az Anyatermészet előtt. Az individualista, teljesítmény orientált társadalom anyukája feltette a kezét és lehajtotta a fejét. Pokolba az összes „majd én megmondom a tutit” könyvvel – gondoltam. Az anyai önbecsülésem morzsáját is atomjaira szedték! El nem tudok képzelni borzalmasabbat, mint amikor a csemetém már annyira sír az ölemben, hogy levegőt is alig vesz. Én, az anyja pedig próbálom megvigasztalni, mindhiába. Sokszor megéltem ezt, és mindannyiszor vele együtt zokogtam.

Még mostanában is elejtek néha egy-egy könnycseppet. Pedig Lilim azóta is karban alszik el. Elsírom magam, mikor éjjel felébred, majd a megnyugtatásommal mosollyal az arcán alszik el mellettem. Majd könnyeimet letörölve hozzá hajtom a fejem, beszívom hajának baba illatát és vele alszok én is.

Ma már minden kínom a múlté. Kislányom kacarászó, vidám teremtés, akitől annyi szeretet kapok, hogy a hajdan volt depressziós hangulatom végleg elszállt. Ám ezt a legelején, amikor azt kívántam, bár elvinné a háztól végre valaki, nem láthattam. Annyira magam alatt voltam, hogy már azt fontolgattam feladom. De ha így döntöttem volna, ma reggel nem ez a kép fogadott volna: Lili kinyitja hatalmas gomb szemeit, majd amint meglát, teli szájjal vigyorog, úgy, hogy kiviláglik fogatlan kis ínye. Jó reggelt Drágaságom! – mondom. Mire jön a válasz: háguuu! Fordítok: Jó reggelt anya! J

Talán, ha valaki, aki hasonló helyzetben találja magát, mint én, elolvassa ezt a történetet, erőt merít belőle. Nem véletlen, hogy a nehéz időkről senki sem szívesen beszél. Ki ne szeretne Tökéletes Anyja lenni gyermekének! Én most ezzel a történettel a lelkemet tettem ki az asztalra, így kedves olvasóm, ne ítélkezz keményen a vétségeim felett!

 Üdvözlettel,

Kiss Andrea

Tagged ,

§ 26 Vélemény: Ne haragudj magadra! Nem te tehetsz róla! Bocsáss meg végre magadnak!"

  • Dirge szerint:

    Én csak azt nem értem hogy mit “szúrt el” az anyuka…szerintem szuperul csinálta, olyan kitartó volt amire én nem hiszem hogy képes lennék…:)

  • Adrienn szerint:

    Kár, hogy nem korábban írtál, biztos, hogy könnyebb lett volna, ha az elején is megpróbálod kiírni magadból. Bár tudom, akkor az ember a legkevésbé a saját érzéseivel van tisztában, idő kell hozá, hogy egyáltalán képesek legyünk összeszedni a gondolatainkat.
    Nekem a második gyermeknél voltak hasonló tüneteim, az elsőnél 27 évesen teljes önbizalommal és magabiztossággal vágtam bele a babázásba, aztán a másodiknál 35 évesen rám is rámtört a teljesítménykényszer és a semminemúgyalakulahogyszeretném tehetetlen düh.
    Nekem sokat segített a férjem, anyukám, a húgom, és a tudat, hogy az addig egyke nagylányomnak változatlanul szüksége van a törődésre. Én már nem hiszem, hogy újra átélem az anyaság csodáját, de kívánom neked, hogy a következő babánál (biztos lesz kistesó!) boldog és zökkenőmentes legyen az indulás is, és persze sok-sok örömteli percet nektek a babával.

  • Edit szerint:

    Kedves Dokimami és Kedves Andrea!
    Köszönet a történetért.
    Nos, Andrea, egyáltalán nem vagy egyedül egyik tünettel sem, sőt, szerintem a te eseted, ami esetünk a többségé. Én egy tíz hónapos kisfiú mamája vagyok, és bizony, én is végigsírtam az első hónapot, míg aztán ki nem dobtam egy kivételével az összes gyereknevelési, babázó stb. könyvet, szaktanácsot.
    Szépen leszoktam a netes fórumok olvasásáról, és az önvádolásról is. És ezzel együtt sikerült fokozatosan magamra találni, meg a kis babóra, aki kezdeti nehézségből hihetetlen cuki pajtássá nőtt, és most már engem a legjobb barátjának tekint.

    Érdekes, amióta kidobtam pár könyvet, és elkönyveltem, hogy a szoptatást kénytelen vagyok abbahagyni, a gyerekhez való viszonyom sokkal jobb lett!!! Mert már nem fizikai szenvedés, kényelmetlenség az etetése, hanem mindketten élvezzük. Hozzáteszem, nálunk a család összesen három ember, külföldön élünk, és abszolút semmilyen, de semmilyen segítséget sehonnan nem kapunk, sem pénzbelit, sem nagymamaféle alkalmi bébiszittinget. Itt nem jár ki a védőnő, és nem könnyű gyerekorvost találni, akihez autó nélkül el sem jut az ember általában.

    Elképzelhetitek: két vadiúj szülő, meg egy baba, és itt nyugaton a szülési szabadság is max. 4 hónap; utána még el tudtam menni három hónap fizetetlen szabira, de mikor hét hónapos lett a kis srác, bizony vissza kellett mennem dolgozni. Mivel a papája munkanélküli, ő vigyáz rá, és mindent meg tud csinálni, és hihetetlenül élvezi. Teljesen összekovácsolódtak.

    Egy dolgot viszont megfogadtunk: tanácsot csakis attól fogadunk el, aki hozzánk hasonló helyzetben van, vagy átélte már ezeket a körülményeket. Egyszerűen világossá vált számunkra, hogy mi nem fogjuk tudni amazonászi, természetes körülmények közt nevelni ezt a gyereket, mert nem az Amazonász vidékén élünk, nem hurcolhatjuk egész nap magunkra kötve stb. Ezt a kis drága is beláthatta, mert rettentő hamar elkezdett forogni, felülni, jelenleg meg már egyik kézzel támaszkodva, fogózva jár, egyedül kimegy a konyhába stb. (persze, figyeljük ám!) pedig még csak tíz hónapos. Viszont a beszédtanulása lesz az, amit nem fog elsietni, lévén, hogy háromnyelvű országban élünk, és az anyanyelvét, a magyart csak a családban, csak kettőnktől hallja. De az biztos, hogy nem siettetjük, majd a maga idejében megszólal.
    Köszönet még egyszer a történetért, és a lehetőségért, hogy én is megoszthattam a sajátom. Jó babázást!
    Edit

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Köszönjük Edit!
    Nagyon nehéz lehet nektek, de jó, hogy a kezdeti nehézségek ellenére (ami tényleg mindenkinél van) élvezitek és a leveledből úgy érzem boldogok vagytok. Az a baj, hogy sok könyv egy-egy problémát próbál megoldani és egy-egy nézőpontot képvisel és mutat fel egyedüli üdvözítő útként. Pedig annyira sokfélék vagyunk és nem lehet csak abból kiindulni, hogy mi a jó a babának, mert ott van az anyja és az apja és a körülmények is. Az élet nem fekete-fehér. Ráadásul azt gondolom több hivatalos ajánlás, álláspont abszolut nem életszerű és csak még jobban megnehezíti a jószándékú anyák sorsát. Mégegyszer köszönöm és kitartást, sok boldogságot kívánok nektek!

  • hanoka szerint:

    Így utólag én is szégyellem, de én is ráordítottam a kisbabámra, mikor már nem bírtam cérnával. És azt hittem, hogy csak én lehetek ilyen állat, az összes többi kismama meg kicsattan a boldogságtól. Én már ott tartottam, hogy megmondtam a férjemnek, hogy nevelje fel a kisbabánkat, és meg elmenekülök valahová. Aztán szerencsére visszazökkentem az életbe, és most már élvezem az anyaságot, és szeretném elfelejteni az első 4 hónapot.

  • kerri szerint:

    Sajnos mindannyiónkat befolyásolnak a körülöttünk lévő emberek véleménye, okos tanácsai, a könyvek, ajánlások. Nálam a legjobban az vált be, hogy érdeklődöm, kérdezek, de mikor cselekvésre kerül a sor akkor az ösztöneimre hallgatok. Persze eleinte nem igy tettem, még ma sem vagyok képes erre 100%-ban, de majdnem egy év elteltével már sokkal kevésbé vagyok hajlamos a kivülállókra hallgatni, vagy az elvárásoknak megfelelni! Szerintem egyáltalán nem baj, hogy kézben alszik el a babád, ezeknek a picikéknek a közelségünkön kivül nem sok mindenre van szükségük! Én sem látom, hogy miben hibáztál, hiszen a babád imád téged, és viszont, szeresd nagyon, más nemigen számít:-)

  • Szuzy szerint:

    Kedves Anyukák!

    Én a mai napig nehezen tudom elaltatni Marcikámat, pedig már 9 hónapos:( Senki nem tudott segíteni, mert milyen különös, de szinte minden anya társamnak mintababája volt, már a születésüktől fogva végig aludták az éjszakát és olyan jól ettek stb….Csak én voltam az a nyomorult aki állandóan panaszkodik és önző módon fáradt mer lenni! Aztán teltek a hónapok és már nem érdekel, hogy hol alszik a gyerekem, mert ő tudja, hogy neki mi a jó és megszoktuk egymást és boldogok vagyunk, na meg fáradtak is, de ez ezzel jár 🙂 Viszont én minden barátnőmnek, kismamának elmondom, hogy az eleje nem egy tündér mese az esetek nagy részében és mindenki végigcsinálja ezt, csak az a gyönyörű gyermek aki hozzánk bújik, szertettel ölel minket, elfeledteti. Talán ezért van mindenkinek mintababája, mert már nem is emlékszik rá, hogy mi is volt. Meg ezért van testvérke is, mert, ha nem felednénk akkor a világ tele lenne egykékkel! 😉

  • Ági szerint:

    Kedves Andrea!

    Örülök, hogy leírtad a Te kis történetedet, még ha potyogó könnyekkel olvastam is végig, legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül…. Nekem 11 hetes a babám és az első hónapot én is végigzokogtam! Az én babám is besárgult a kórházba és jött a tápszer ami sajnos azóta is rányomja a bélyegét a szopizásra! Csak bimbóvédővel tudok etetni és azt is kínkeservesen plusz pótlást is kell adjak! Kár, hogy szinte minden azt sugallja, ha nem tudsz szoptatni rossz anya vagy! Én még mindig gyötröm magam emiatt, de azért próbálom elfogadni, hogy így is lehetek jó mamija az én kis Bogaramnak!

  • Dirge szerint:

    Az egyik barátnőmnek kezdettől fogva tápszeres a babája – “mégis” gyönyörű, okos, vidám kisgyerek, szóval enm a szoptatáson múlik… persze az jó, ha az anyuka tud szoptatni, de nema világ vége, ha bármi ok miatt nem sikerül! A családunkban egy idős néni mesélte, hogy nem volt teje, és a lánya (aki most kb 45 éves) kezdettől fogva ilyen tejpépeket meg krumplit meg hasonlókat evett – akkoriban nem voltak ilyen szuper tápszeres dolgok! És felnőtt a lány… nem a szoptatás ellen vagyok (sőt, nekem hatalmas szerencsém, hogy van elég tej és még szoptatok, sose kellett tápszer) hanem az ellen hogy az anyák emiatt tönkretegyék magukat. Így is elég sok a stressz… a babáknak a szeretet és a hozzábújás a legfontosabb:)

  • B. Andrea szerint:

    Hát ez így igaz rám is ahogy leírtad. Én ezt végig könnyeztem.
    Időnként próbálok magamon uralkodni, de érzem, hogy legbelül majd szétpattan bennem valami. 2 hetes a csöppöm és pont itt tartunk. A lényeg, hogy ez változni fog, csak kitartás. :))
    Köszi a beírást.

  • Pági szerint:

    Ez így van sajnos. Az első babánál az anyukában akkora a megfelelési kényszer, hogy az már önmagában – visítozó csecsemő nélkül is –
    felőrli az idegeket. Az első lányom szintén besárgult, a kórházban nem tudott emiatt szopizni, és elmaradt a tejbelövelés is. Igény szerint szoptattam, ami az ő esetében a rekkenő hőséget is figyelembe véve azt jelentette, hogy a baba óránként/fél óránként cicin volt, éjjel nappal. A lakás olyan volt mintha bomba robbant volna benne, mindenhol poharak voltak, amibe a tejet próbáltam lefejni több kevesebb sikerrel. A mellbimbóm hat hónapig olyan érzékeny volt, hogy melltartó viseléséről álmodni sem mertem, sőt ha a pólóm hozzáért, már attól üvölteni tudtam volna. Ehhez hozzájött még a rokonság állandó zaklatása, a túl sok, túl kevés anyatejtől a túl zsíros/túl vizesig, mindenféle véleményt halottam, és valahogy mindegyiktől rosszul éreztem magam, mert olyat sosem mondott senki hogy jó ez így, a gyermekorvost, és a védőnőmet leszámítva. Lényegében nekik köszönhetem, hogy végig tudtam csinálni a hat hónapot, mert végig bíztattak. Elég lett volna havonta tanácsadásra járnom, de én hetente megjelentem, mert ott legalább mindíg megnyugtattak, hogy minden rendben van. Ezen kívül az én elsőszülött leányzóm rettentően kevés alvásigénnyel született, a könyvekben meg olyanokat írtak, hogy egy három hónapos csecsemő 18 órát alszik stb. Én meg nekiálltam altatni az egyébként nem álmos babát. Hadd ne mondjam mi lett ebből. Órákig visító csecsemő, aki a végén a sok sírástól teljesen kifáradva ájult el. Ezt két hétig bírtam, majd a szakkönyvek ellenére cicin altattam a lányomat a továbbiakban.
    Borzalmas volt az első hat hónap, még visszagondolva is csak életem legborzalmasabb időszaként tudom jellemezni. A végére teljesen kikészültem idegileg, fizikailag mindenhogy.

    Viszont sokat tanultam is belőle. 🙂 A második lánykám most három hónapos, és nem izgat hány óránként szopik, hány órát alszik, nem érdekel, hogy este hétkor vagy kilenkor alszik e el. Most tudom élvezni a babás időszakot, az elsővel sajnos ez vég nélküli idegeskedés volt.

  • LVik szerint:

    Hát, nem is tudom. ne haragudjatok, hogy ezt írom de a ti történetetek semmi az enyémhez képest. Nekem nem csak hogy depresszióm volt de idegkimerülésem is és pánikrohamok, amikor a kicsi 8 hónapos volt, pedig a 2. baba. Úgy éreztem készen állok rá. Tévedtem. most 11 hónapos lesz 12-én de még mindig gyógyszert kell szednem. ha valakit érdekel és megnyugtat, hogy van az övénél rosszabb is szívesen leírom a történetem.

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Kedves Vik, biztosan sok mindenkinek segítenél, ha megírnád történeted, a nehézségekről olyan keveset beszélünk, pedig olyan nagyon fontos lenne. Lehet a Te lelked is könnyebbedne, ha kiírnád magadból. Ha ide írod: info@dokimami.hu kiteszem posztba, előre is köszönöm őszinteséged, ha rászánod magad. Addig is kitartás!

  • enbe szerint:

    Kedves Andrea, mintha én írta volna ezt a történetet! Az ilyen és ehhez hasonló sztorikból merítettem erőt, amikor én is mélyponton voltam.
    A sárgaság kivételével ugyanez történt velem is, annyival megspékelve, hogy az én kisfiam már véreset pisilt, annyira ki volt száradva, miközben mindenki azt sulykolta, hogy szoptassak-szoptassak-szoptassak, a tápszert felejtsem el. Én hülye hallgattam rájuk, aztán meg rohanhattunk az orvoshoz, hogy mi ez a vér a pelusban?
    Persze a környezetemben mindenkinek literszámra volt anyateje, így teljesen úgy éreztem, hogy én egy szerencsétlenség vagyok, egy genetikai selejt, akinek napi 20 ml teje van, így idegileg, fizikailag majdnem tönkrementem, segítségre pedig egyedül a férjemre számíthattam. Ha ő nem tartja bennem a lelket, komolyan kiugrottam volna az ablakon…
    Mára már elfogadtam, hogy ez van, és hogy tápszerrel kell pótolni. A kisfiam pedig, aki 2 és fél hónapos, egy nagyon tündéri, vidám, kiegyensúlyozott kisbaba, én pedig megnyugodtam. Persze az alvás még mindig egy gyenge pontja az életünknek, de abban bízunk, hogy ahogy telik az idő, úgy lesz a kisfiunk is egyre jobb alvó.

  • Orsolya szerint:

    Szerintem mindenki megérzi ebben a történetben egy kicsit a saját küzdelmét, mert valljuk be mindannyian küzdöttünk az elején.
    És én bevallom, azért tettem magamnak szemrehányást mert nem olvastam végig a gyereknevelés szakirodalmát, mert dolgoztam a 37- dik héten is, és 24 órás ébrenlét után mentünk a szülőszobára, ahol teljesen használhatatlannak bizonyultam mikor tolófájás közben elaludtam, és nem tudtam arra figyelni, hogy sír-e a gyerek, csak a szívhangot kerestem és sűrűn bocsánatot kértem a szülésznőtől és az orvostól.
    Aztán a benyelt magzatvíztől kapott fertőzés miatti 5 napot is utólag magamban kerestem, és hogy a reflux miatti nem alvós éjszakákat nem tudom megoldani, a ház amibe szülés előtt egy hónappal költöztünk sincs rendbe… és, és, és… és aztán rájövök , hogy nem megoldás ha én is rákiáltok az 5 hetes Abigélre, hogy aludjon mikor ömlik a száján az emésztett tej, az nem az ő hibája és az enyém sem… ez van, ezt most le kell győzni, és minden nap megbeszélni magunkkal és a gyerkőccel, hogy ennek hamar vége, mint annak a fránya 5 napnak a kórházban, és örvendünk akkor amikor alszik, és amikor átalszik egy éjszakai evést vagy a fürdést, és amikor nem alszik akkor meg játszunk és énekelünk, meg sárkányozunk és nézegetünk, meg tanulunk beszélni és apával hintázni, mert az olyan jó meg vicces…
    És most már tudom, hogy az ösztön az nem tanulható hanem jön és meg kell várni türelmesen mert tuttira utolér … és ha nem múzeum a lakás, akkor sincs baj, itt mindenki tudj… itt lakik Abigél, anya meg apa, és a mi kerek BOLDOGSÁGUNK.

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Köszönöm hogy ezt leírtad.

  • Orsolya szerint:

    Én köszönöm, hogy leírhattam, hogy van hová leírni, és hogy tudhatom, nem vagyok egyedül, és ez nem probléma hanem egy átmeneti állapot…
    Boldog Karácsonyt mindenkinek.

  • Linda Lea szerint:

    Nagyon meghatott ez a tortenet mintha az enyem lenne el is sirtam magam…nekem is ugyanez a helyzet most eleve nehez szulesem volt csaszar raadasul babam meg nagyon siros elso baba raadsul csak en vagyok vele itthon apa sokaig dolgozik….van amikor en is kiakadok ,elsirom magam….de mindig jobban leszek ha kiadom magambol es masoknak is bevallom,hogy nem fenekig tejfel a gyerekneveles de viszont tudom,hogy amint nagyobb lesz ez megvaltozik es elmullik es en leszek a vilag legboldogabb anyukaja…mar igy is halas vagyok,hogy van nekem …Neha haragszom magamra es gyengenek tartom maga,hogy miert akadok ki dehat tenyleg nagyon nehez foleg egy olyan babaval aki nem akar aludni es naphosszat sir de tudom ezt az idoszakot atkell veszelni es idovel jobb lesz…jo volt ezt a tortenetet olvasni sok anyukanak szuksege volt egy oszinte vallomasra…

  • Anh szerint:

    Kedves anyukák. Valóban mindenkinek rossz az első hónapjai a szülés után. Én is hasonló cipőben jártam. A pici hamarabb érkezett, apuka még külföldön, sárgaság, elmarad a tejbelővelés, csökkent testi izomtónus, aluszékonyság……Tejem nem volt elég, és ahogy a kórházban tanácsoltak pontosan 3 óránként ettem csak, váltott mellen való szoptatás 10p-ig, szinte az órát bámultam, majd mérések, 10-20ml 20-30p szopi után, tápszerpótlás pohárral, fecskendővel, kanállal, mert nem volt hajlandó így nyelni a kicsi. Anyám részéről segítség és a tanácsok. Rengeteg evést eröltettek akkor rám, hogy legyen elég tej, minden ami a tejmennyiseg serkentésre jó mind kipróbáltam ( tea, homeopátia, egyes hagyományos ételek, különböző kapszulák) Úgy éreztem, ha nem tudom szoptatni akkor nemvagyok
    igazi anya, ráadásul a gyerek csak szopni akar, tápszert nem. Gyerekorvos is közli, hogy 4 hét után ha nincs elêg tej akkor em is lesz. Ismerős javasolt tejcsoport megkeresése után a 7.hétre sikerült elegendő tejet produkálnom, de sajnos azóta, most 9 hónapos a gyerkőc, is félek, hogy milesz ha nen lesz elég tejem. Izom hypotonia miatt sokat tornáztunk, meg folyton aggódok, vajon hátrányos e a koraszülöttsége a későbbiekben….Most a hozzátáplálás is elég döcögve megy, nem mindig kér amit kitálalok, a tápszert tovább se igényli, marad a szopi. Továbba is
    böngészem az “irodalmakat”, és ismerősök gyerekeit, hogy milyenek, és megint ideges vagyok, hogy a gyerekem miért nem olyan mint a tankönyvben leirtak…És megint a gondolat, hogy elrontottam vmit, és szintén megesett, hogy a gyereken csattan el az ostor. Nem könnyű anyának lenni, és nem mindig olyan könnyű ráhallgatni a saját ösztönünkra, amikor olyan sok az egyéb tanácsok. Kitartás
    minden anyának és magamnak 🙂

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Kedves Anh!
    Megértelek, sok nehézségen mehettetek át, még a nehezebb időszakot élitek. Felejtsd el a tankönyvet. Tankönyvi gyerek/anyuka nem létezik, hiszen az átlagokból vonják le a tanulságot…azaz az nem a valóság. A tökéletes anyaság nem az ami a tankönyvben le van írva, hanem az adott helyzetben a jobbik/legjobb megoldás választása. Azt hiszem, Te ennek a kritériumnak maximálisan megfelelsz, hiszen sokan nem szoptatnak eddig olyanok, akiknek már az elején rengeteg tejük volt. A nehézségekből/hátrányokból lehetnek a későbbiek folyamán a legnagyobb előnyök. Ha visszagondolok az életemre hány olyan dolog/esemény volt, ami földhöz vágott, szitkozódtam, háborogtam, sajnáltam magam…aztán amikor sikerült megérteni, egy magasabb tudat szintről szemlélni, akkor rájöttem hogy a legnagyobb áldás volt és nem lehetnék ma ott szellemileg/lelkileg, anélkül. Persze az átalakulás piszok nehéz tud lenni, de utána nagyon jó lesz. A gyermeked lehet hogy valamennyi hátránnyal indult, de ha ilyen anyukája van, mint te, akkor kétlem, hogy ebből rosszul jöjjön ki hosszútávon. Sok minden történt veletek, sok mindent kell feldolgoznotok, megemésztenetek, de ha ki jön a “kaka” utána jó lesz.
    Én is kitartást kívánok nektek!

  • Marosi Judit szerint:

    Sziasztok! Nagyon hasznos dolgokat olvastam! Nekem már 1 éves múlt a 2. fiam október 5-én. Olyan rossz énképen van magamról,hogy semmire nem vagyok jó,nem érek semmit, akármibe kezdek állandóan csak ez jár a fejember,hogy semmire nem vagyok jó. Mikor sír a pici akkor nem tudom elviselni a hangját pedig nagyon szeretem mind a két fiamat, Tegnap már az történt,hogy miközben az ölemben elettem akkor ő a szokásos módon felállt az ölembe,eddig soha nem fordult elő ez velem ,de hirtelen teljesen elborult az agyam ,nagyon feszült lettem,legszívesebben ledobtam volta a földre, Szerencsére volt bennem annyi,hogy letegyem őt mászkálni, Igyekeztem minél hamarabb össze szedni magam és megnyugodni,ami egyszerűen nem ment,dühös voltam és egyszerre lelkiismeret furdalás gyötört,hogy milyen anya vagyok ,hogy földhöz akartam vágni a gyerekemet,majd zokogva hívtam fel a páromat,hogy jöjjön haza a munkából,kérdezte mi a baj de nem mertem neki elmondani,azt feleltem majd itthon elmesélem de olyan mintha bolond lennék. A sógornőm itthon volt kérdezte is,hogy mi a baj,elsőnek nem akartam elmondani neki mert féltem,hogy nem hiszi el vagy azt gondolja ,hogy tényleg bolond lettem egyik napról a másikra,hiszen nekik soha nem mondtam el,hogy mivel küzdök egy ideje, eddig sikerült is magamban rendezni a dolgokat de a tegnapi nap teljesen padlóra tett. Elkezdtem neki mondani,hogy azt érzem semmire való vagyok, és folyamatos csak szidtam magam és csak zokogtam csak zokogtam közben. Miközben vártam,hogy a párom haza érjen a Sógornőm elment a nagyobbik fiamért az ovodába, nem is tudom,hogy mi lett volna,ha nincs itthon és nekem kellett volna érte menni mit szóltak volna az óvónők. Miután haza jöttek sógornőm kb. ‘5-kor elment otthonról,ekkor megint egyre rosszabbul éreztem magam nem tudtam tükörbe nézni sem mert utálatot és haragot éreztem magam iránt, legszívesebben megütöttem volna magam. Majd próbáltam elaltatni a fiúkat. A nagyobbik el is aludt miután szegényre rákiabáltam. A kicsi nem akart elaludni semmiáron,ciciztettem is de az sem használt,így feladtam az altatást úgy voltam vele,hogy majd korábban leteszem aludni este mint ahogy azt szoktam, Közben megérkezett a párom kezdtem megnyugodni újra. Nagyon nehezen mondtam el neki,hogy mi az ami gyötör amivel küszködök, hiszen ez olyan mintha saját magammal harcolnék,mintha 2 énem lenne és az egyik csak a rosszat mondja állandóan,nos elég jól átvette az irányítást….A párom magához ölelt ekkor megint nyugalmat éreztem, persze napközben voltak még kis türelmetlenségek de ezek olyanok voltak mint amikor azt mutatom,hogy minden rendben van és senki nem veszi észre rajtam,hogy valami nagyon nincs rendben. Majd este megérkezett az anyósom is,akkor már tudtam,hogy megint el kell mesélnem,hogy mi a bajom..(.Sokszor azt érzem,hogy még beszélgetni sincs kedvem egyszerűen nem akarok megszólalni….) Amit persze egy családban nem lehet csak úgy megtenni. Szóval apránként kezdtem el mondani a bajomat, elsőnek persze annyit feleltem neki mikor megkérdezi,hogy mi a baj,hogy: semmi, minden szar! Majd szép lassan jöttek ki belőlem a dolgok…Kérdezte,hogy a másik sógornőmmel is beszélgettem-e erről,azt feleltem ,hogy :nem csak az Adrival. Mire anyósom azt felelte,hogy: Pedig muszáj magadból kibeszélni mert nem lesz jó vége! Ekkor nehezen beláttam,hogy igaza van. Sorba jöttek kifelé belőlem a dolgok. És mára már kicsit nyugodtabb is vagyok,hogy nem egyedül kell küzdenem ezzel a dologgal. Mára már tudom,hogy okosan tettem mikor felhívtam a páromat és,hogy sógornőmmel is beszéltem,anyósommal is. Hiszem és tudom,hogy kifogok törni ebből az állapotból. A magam és családom érdekében!

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Kedves Judit!
    Kívánok sok-sok erőt, merj mindig segítséget kérni és ha van rá lehetőséged próbálj kis időt egyedül, gyerek nélkül tölteni minél gyakrabban- rengeteget jelent, tényleg. Kívánom a legjobbakat! És nagyon köszönöm, hogy leírtad ezt, sokan vannak, akik így éreznek és néha már az is segít, ha az ember tudja, hogy nincs egyedül ezzel, mások is átesnek ilyen nehéz időszakon. Szóval köszönöm, hogy segítettél nekik őszinteségeddel, történeteddel.

  • Diána szerint:

    Tisztelt Dr Jurás Enikő! Ennyi a jó tanács? Én is evvel a problémával küzdök és ez a jó tanács h maradjak távol a gyerekemtől? Egy teljesen egyedül álló anyuka.

  • Dr. Jurás Enikő szerint:

    Kedves Diána!
    Nagyon sajnálom, hogy ilyen rettenetesen nehéz helyzetbe került. Azt is sajnálom, hogy nem volt egyértelmű az előző kérdezőnek, Juditnak adott válaszom. Azért mertem azt tanácsolni Juditnak a segítségkérésen túl, hogy néha próbáljon meg egyedül is lenni, mert tudom azt, mennyivel megterhelőbb két kisgyerekre vigyázni, mint egyre és mi nők, anyák, hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a gyerekkel törődünk és mindenről lemondunk, egészen addig, míg teljesen lemerülünk. Az évek óta tartó éjjel-nappalos készültségben állás nem olyan egyszerű, mint sokan hiszik. Egy kis egyedüllét ilyen esetben, legyen ez, akár 10 perc, rengeteget jelent. Kívánom, hogy sikerüljön segítőket találnia és kilábalni a gödörből. Sok-sok erőt és boldogságot kívánok!

  • Vikus szerint:

    Kedves Mindenki, Anyukák és Enikő!
    Szerintem ezen az állapoton kivétel nélkül MINDEN anya végigmegy, csak van, aki bevallja, kibeszéli és van, aki saját maga előtt is eltemeti, letagadja…melyik a jobb? Ki kell adni magunkból!!!
    A történetem semmiben sem különbözik a Tiétektől, akaratos, sírós Kisangyal, külföldön dolgozó apa, anya már nincs, három jó barátnő, akik néha segítenek, ebből kettőnek egyidős a fia az én fiammal…ma én is kiabáltam, mert az edig szépen szopizó ficskám üvöltve köpi ki a cicit, az Ő CICIJÉT, amit imád, és a 800-900 mili helyett csak 500 körül eszik, vért izzadva, aztán persze a sírás a történetemen és a Tiéteken is…van, hogy nincs mit tenni, csak túl kell élni és bizony néha, ha sír is egy picit, ha már nincs több cérna, letenni a kiságyba, ahol biztonságban van és kimenni a kertbe üvölteni egy nagyot…így max a szomszédok néznek totál hülyének, mondják..MICSODA ANYA!!!…pedig lehet, velük is megesett…sőt..van, aki a babáját bántja tehetetlen dühében…hát akkor inkább sírjunk, beszéljük meg, olvassuk ezt a remek oldalt, ahol mindig van egy jó szó, ami nekünk szól..és majd egyszer felnőnek a kismanók, és szeretettel gondolunk vissza ezekre a percekre, amikor már csak homályos emlékfoszlányok lesznek a nehéz idők…és most ezt úgy írtam le Nektek, hogy jómagam is a mélyponton vagyok, vagy most indultam el felfelé, de még előttem van a gödör nagy része, amit meg kell másznom, hogy kint legyek a szülés utáni depressziónak nevezett helyzetből!
    És csak abban bízom, hogy a fiam egyszer majd megbocsájtja nekem mindezt a sok rossz pillanatot, mert végül is Őt szeretem, ellátom és minden helyzetből próbálom a lehető legjobbat kihozni, magamhoz mérten…ahogy sikerül…
    Drága Enikő! Neked pedig 1000 hála és köszönet, minden itt töltött percedért és jó szóért, tanácsért…hogy törődsz velünk 🙂

  • Judit szerint:

    Erőt ad a bejegyzésed! Én is sok csodálkozó arcú bezzeganyuval beszélek (pedig velük szóba sem kellene állni…) és még mindig nem tudom eléggé letojni őket és a “kiforrt” tankönyv-véleményüket. Sajnos.
    Az az anyuka, aki a kisgyerekével sokat törődik és foglalkozik, soha nem lehet rossz anya!! Az, hogy néha az ember kiborul, az meg így van és kész. Senki sem büszke rá, de mi is emberek vagyunk, több-kevesebb türelemmel.

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Mit csinálok most?

Most ezt olvasod Ne haragudj magadra! Nem te tehetsz róla! Bocsáss meg végre magadnak! at Dokimami.

meta