Sztori szerda: “Kezünkbe nyomtak egy ambuláns lapot és semmit sem mondtak”

ÚJ SOROZAT! a dokimamin. Minden szerdán egy anya/kismama mesél el egy történetet (ami hasznos/ érdekes/szomorú/ vidám/….) Természetesen ezért ajándék jár, és egy ember több történetet is beküldhet.

Mindenki, akinek az írása kikerül az oldalra kap egy

Nehézlégzés / fulladás / félrenyelés 7 oka és teendők csecsemő és kisgyermekkorban

 e-jegyzetet és emelett esélyes lehet egy babazene CD-re is a 4 közül.

Ha kedvet kaptál az írásra, akkor írj az info@dokimami.hu-ra és elbírálás után azonnal megkapod a jegyzetet, a CD-k sorsáról később döntünk.

Ha nincs kedved írni, akkor nevezd be a babádat a dokimami házi baba szépségversenyére, lehet, hogy pont ti kapjátok meg a több nemzet dalait tartalmazó CD-t, küldd a fotót az info@dokimami.hu-ra.

A mai sztori szerdán egy nagyon tanulságos történetet olvashattok Vaníliától, ami úgy kezdődik, HOGY:

Nemrégiben történt velünk, hogy hazautaztunk szüleinkhez. Nagyon vártak minket, hiszen imádják egy szem kisunokájukat. Megérkeztünk. Vivi (15 hónapos) eleinte kicsit tartózkodó volt, gondolom azért mert már 2 hónapja nem találkozott velük. Aztán mama hátravitte a kertbe, ahol egy vadiúj homokozó várta, kiscsúszda és hinta is volt. Persze őt csak a homokozó érdekelte, most az a kedvenc. Egész délelőtt homokozott, ki is maradt a délelőtti alvás, még szerencse, hogy a kocsiban aludt egy félórát. Délután nagyon nehéz volt elaltatni, viszont cserébe egy óriásit aludt, gondolom a jó levegő is hozzájárult ehhez. Pechünkre délután elborult az idő és esett is egy kevés eső, így kénytelenek voltunk bent játszani. Vivi nem tudom miért, de apukámat favorizálta egész délután. Lovagolt a hasán, majd hanyatt vetette magát rongybabaként, apu meg a kezénél fogva húzta vissza. A harmadik ilyen attrakciónál el kezdett sírni. Kérdeztem mi a baj. Bár nem tud beszélni, de mindent megért. Mondtam neki, mutassa meg, hol fáj. Pontosabban ordítottam, próbáltam túlkiabálni, hogy meghallja amit mondok. A jobb csuklójára mutatott és ordított tovább. Megpuszilgattam, de nem használt. Már percek óta sírt, amikor el kezdtem aggódni. Soha nem szokott ilyen sokáig sírni, ráadásul nem is volt fáradt. Kiabáltam neki, hogy forgassa meg a kezét, hajlítgassa, közben a sajátommal is mutattam mire gondolok. Először nem akarta, de egyszer megpróbálta, láttam, hogy mozog minden irányban, de fájhatott neki nagyon, ezért ezt többször nem mutatta meg. Mikor negyedórája sírt,( nekem legalább 2 órának tűnt ) akkor mondtam a férjemnek, hogy vigyük el az orvoshoz. Jött a tanakodás, hogy jó, de hova. Szüleimnek fogalmuk se volt, hogy hol van ügyelet. Anyu átszaladt a szomszédba és ott azt javasolták, hogy vigyük be a kórházba a balesetire. Azonnal indultunk, én fogtam az ölemben, nem volt szívem bekötni a gyerekülésbe, hiszen megállás nélkül sírt. Megérkeztünk, a portás útbaigazított minket. A váróban kb. 5-en lehettek előttünk. Az asszisztens kinézett az ordításra és behívott minket 2 perc múlva. Egy idősebb orvos volt, megvizsgálta a kezét, én elmeséltem mi történt. Mondta, hogy ez nagyon gyakori a kicsiknél, de szerinte nincs semmi komoly, csak egy kis húzódás. A biztonság kedvéért egy röntgent csináljunk – mondta. A röntgen, az nem volt semmi. Kis ólomkötényt tettek rá (annyira sajnáltam szegénykémet) rá kellett fektetni az asztalra, az apjával ketten fogtuk le. Sokat kellett várni a képre, Vivi még mindig sírt, bár már nem annyira hangosan. Miután megkaptuk siettünk vissza, de nem volt szerencsénk. Eltűnt az öreg orvos és egy arab fogadott minket. Éppen beszélgetett egy kollegájával. Meg se vizsgálta Vivit, én elmondtam, ami történt, az asszisztens leírta. Beszélgetés közben egy pillantást vetett a röntgenre, azt mondta nincs törtés. És ennyi. Kezünkbe nyomtak egy ambuláns lapot és semmit nem mondtak. A gyerek ordított és én azt se tudtam megkérdezni, hogy mit csináljak vele. Legszívesebben én is sírtam és ordítottam volna, de nem hagyhattam el magam. Kitaláltam, hogy az egyik színes kendőmmel (ami Vivikémnek mindig nagyon tetszett) vizes ruházom, bekötözöm a csuklóját. Együtt aludtunk éjszaka, este úgy altattam, mint kisbabakorában, ölben. Nagyon rossz éjszakánk volt, mikor megmozdult álmában, mindig felsírt, fájt neki. Ezért kitaláltam, hogy kössük fel a kezét, és ez be is vált, így nem tudta mozgatni annyira. Három napig kötöztük (persze apának szabit kellett kivenni, nem mertünk nekivágni a hazafele útnak), aztán már nem fájt neki. De még utána is egy hétig nem nagyon használta azt a kezét, kímélte, meg gondolom a megszokás is hozzájárult. Lehet, hogy kicsit túl részletesen írtam le a dolgokat, de azért írtam le ezt a történetet, hogy mindenki vigyázzon az olyan játékokkal, amikor a kezénél fogva kell a gyerek súlyát húzni, mert könnyen úgy járhat, mint mi. És ezt a 3 napot nem kívánom senkinek.

Köszönjük Vaníliának a történetet, tényleg gyakran van probléma abból, hogy a kezénél fogva húzzák a gyereket. Vivinek szerencséje volt, sokkal rosszabbul is járhatott volna.